2008. 08. 25.

Megjöttem... Kipihentem magam, amennyire csak 1 hét alatt lehetséges. Kicsit kötöttem, kicsit hímeztem, és rengeteget olvastam. Természetesen a hosszú séták sem maradtak el. Nagyon élveztem a vidéki nyugalmat, a csendet, a jó levegőt, és a Dunát. De már most visszamennék, mert itt az ablak alatt törik a betont... Éljen a város!:( Lányok! Olyan aranyosak vagytok! Sokan bíztattatok, hogy ne keseredjek el. Köszönöm.:)) Ez a hét jó volt arra is, hogy átgondoljam a dolgokat, és elfogadjam a lányom döntését. Nem mondom hogy könnyű volt... Az eszem az első perctől tudta, hogy engednem kell a saját útjára, de a szívem... Az a kuka anyai szív... na azt kellett meggyőzni...;)

3 megjegyzés:

mammka írta...

Gondolok Rád! Nagyon nehéz elviselni azt a fájdalmat,amikor látjuk,hogy a gyerekünk nem jó felé veszi az útját.
De a szülő,főleg az anya,feltétel nélkül szeret,ez lesz a lányod legfőbb támasza.Aztán majdcsak megtalálja a helyét.

Barbi írta...

Jó, hogy kicsit megkönnyebbültél, a szavaidból érezni! Bár, még azért biztosan kell idő a teljes elfogadáshoz. Szurkolok, hogy minden rendben legyen! Megmutatod miket alkottál a pihenésed alatt?

Szecsi írta...

Örülök, hogy újra itt vagy! Mutizd meg, hogy miket alkottál! Jóóóó?